Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, jöjjön hát földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én
döngetni a mellet, micsoda badarság,
csak ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
el is kerülnek olykor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
és a vitorlámon, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár a csók tapadna, te lányka, dobd dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
lépted nyelni csendben – kell-e több ok élnem –
lészek koldusotok márványba faragva,
s tüzes víz a jégre – légy te mind, mi én nem.