Kedvenc versemről

Figyelj! Csak egy vers …
Erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
Rajtad is múlik ám:
Hallunk s látunk
Ahogy elvárások vezetnek,
Mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
Pénzt zsebelnek
Mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

Nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
Karácsonyi ízeket, miket októberi színek
Löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
Elveszett …
Bár fülembe zeng még pár sora,
Meg nem rokkanó
Emlékezetemben utazom oda:

“Fekete utcák, szavak fehérek,
Kezem kezedben megpihen.
Ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

De jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
Quantum események rezgő véletlenébe írva.
Nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
Hiba!
Nem látni, mily kicsik vagyunk:
Oly kicsik, hogy az univerzum
Legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

Írtam túlcsorduló szerelmet,
Írtam önemésztő fájdalmat.
Rég volt mindkettő, életpor lepte már …
Egyik a másikról szól, másik az egyikről,
Mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
Kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
S elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
Képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
Csak lassan tűnődve …
Lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
Az utolsó négyet.
Újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
Az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
Hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
S az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

Hisz így volt, így!
Ismerem a művész éjjeli lelkét,
Az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
Melyben egyesül két dolog:
Ami sose volt, s mi örökké lesz ezután,
Mi ragyog.

Művész, mely e két létet összefonja,
S ő ott áll középen, Semmi és Minden határán,
Hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

S körötte mind mind … a csillagok.