Az utolsó

II.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

egy faj, mely imbolygó,
s élt egyetlen okkal:
hadd játsszon a bolygó
a műanyagokkal

George Carlin eredeti ötlete nyomán


Öreges reggel

percem, mit elhagyok
mind tétovább
gombnak zsebet szabok –
hová tovább?

gyűrött a köldököm
árnyam sötét
hokedlid föllököm
farban sörét

ballaszt az álmodás
múlt a béklyó
csúszós az áldomás –
ennyi még jó

áldva pár félvakot
várnánk csudát –
főnixnek vén vagyok
nincs egy gyufád?

PS

holnapra itt vagyok
s biztos bujább


Játékos család

apa a szim-ben Boeingjével,
fia is sokat játszott éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?


Pillanat-csodák

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.


Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’


Hajtom a ménest

hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta

szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista

borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra

töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra

góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta

egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest

hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt

s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt

s majd

hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat


Diétai magyar húsa

két garçon súg össze – Ady ő?
s nem hatja meg, hogy friss fagyi fő?
– csökkentett karbonát…
tisztán issza borát
pá rizs, pá baguette – mon magy-ieu!


Jesús országa

Jesús egyszerű ember volt.
szó nélkül tett mindent,
mit apja rábízott.
napestig dolgozott
egy sólepárlóban,
s járt a sziporkázó tükör-felszínen.
egyszer egy bivaly-nagy sziklát bíztak rá,
hogy görgesse már odébb –
három napig küzdött,
de megbirkózott vele.
kacajokkal teli estéken,
mikor a tenger felől fordult,
s hűst hozott a szél,
bűvészmutatványokkal
szórakoztatta az ivóban az ámuló csapatot.
vizet kért a kocsmárostól,
ám hogy, hogy nem,
az egyszer csak bornak tetszett rézkupájában –
mire persze a kocsmáros
még két bronz pénzt követelt rajta.

születésnapja minden évben
eseményszámba ment a városkában,
de ha névnapjáról kérdezték,
csak vakarta a fejét.
pedig itt lent Mexicoban
oly sok más férfi viselte e nevet.

majd utána kérdez, mondta.

minap kezébe akadt
a National Enquirer egy gyűrött példánya
három fura hírrel a címlapon.

lám, egy druszáját –
állítólag –
Palesztinában látták nemrég,
alig puskalövésnyire
egy ellenőrző ponttól.
a homoklepte országút szélén stoppolt –
de nem vette fel senki.

a lapon lentebb
egy gyanús szenzáció.
Szíriában
teve bújt át egy tű fokán – ?

majd a harmadik,
Párizsban valami új tetőt építenek
sok sok pénzen
gazdag emberek – !

egyet se féljetek –
gondolta szelíd mosollyal Jesús –
ha minden kötél szakad,
az én országom azért biztosan befogad benneteket.


Mérget vennék rá…

hogy gyászából pénzt csinált Capulet
Will Sexpírnél a liszensz – a duett
s mert fociért Verona
száz garast leróna
az amfiteátrumban kapu lett


Reggeli

tojásdivatok jöttek, mentek
de a reggeli maradt
az ami

melegvérű húga régen pályaudvar
lágytestű kisöccse valami kornél
de a reggeli, kérem
az gerinces

s én hármuk közül mégis
melyikhez vagyok a
leghűtlenebb


3

mondja, kedves Veronika,
van maguknál trilobita?
rendben van, de mikor hoznak?
harmadikán nem dolgoznak?
jó kifogás: 'olyant ki lát?'
betűzöm, egy t-r-i-l-o-b-i-t-á-t
nem kell hozzá sok logika
úgy ejtik, hogy trilobita
szauruszt kér minden gyerek
én oly nagyot sosem merek
attól lennék marha vidám
ha lenne egy trilobitám
s demizsonban guppi halnak
kis haver… míg ki nem halnak?
még hogy dínó régen nincsen?
eltűnt mind? na ne hülyítsen!
mutatta a tévéhárom
Júra Parkot tavaly nyáron
ha nem lesz a dínóm dánom
istenuccse nem is bánom
s ha úgy lenne, akkor kérem
még egy ok, hogy nem azt kérem
nem indítok erről vitát
akarok egy trilobitát!


Kombájnnal Y

locsolóvers à la markosnádasboncz

este van,
Estebán,
ki-ki nyög alomba,
Bánk felé
Auto-bán,
kihajtott a gomba.

két liter
nem sok ám,
körtepára, nyeltük,
но потом
őrszobán,
könnyebb lett a lelkünk.

Hold a tök
böszme fán,
harmatos a prézli,
hívtuk in-
terurbán,
hallotta a néni?

ki kopog?
szent Szojuz,
lábat is töröltem.
Jézuskát
koszorúz?
láza mennyi, hölgyem?

lerohadt
a Volga,
be se tudjuk tóni,
hogyha nincs
jobb dolga,
betont kő locsóni!