Kerek

II.
vers tükörszavakból

mollom giszig görög
esése sebes
lánál tit s tát lehel
kicsik a szakasz-közök

mellem émelyemé
tűt
s kék tavat köpök
levével keltlek

palalap
a koszok levésésével
éllé s ékké leszel

kákák, kányák –
kábák esze

leszel?

leszel
láttál s láttattál!

kopok
műm s magam
kerek


Fenét

hogy 27.-én is szeretni fogtok? –
legyintett a koldus
az előtte térdeplő
három karácsonyi költőre –
egy fenét fogtok!
Szilveszterre már csak az nyúl itt a zsebébe,
akinek fázik a keze.
persze, ha sokat mondogatjátok,
el is hiszitek, hogy
a hóban de jó, ho ho ho hó,
és utáljuk a díszleteket,
utáljuk a boltost…
a vásárlót is?
redben, azt is –
persze babonát, meg csuhásbűnözést azt ma sem!
ah, szóval nagy betűvel írtátok a Szeretet szót?
dicséretes –
ilyent nemecsekkel is csináltak a végén.
érdekes módon, attól a gyerektől
tényleg melegebb
bennem valami.
jaj, ki ne hagyjátok, hogy
régen
milyen jók voltak a Karácsonyok!
frankó klisé –
persze
mióta ember az ember
mindig a gyerekeink korosztálya volt az,
amelyik már nem tud viselkedni,
csak mi voltunk a jók.
valljuk be, így családiasan, ha már összejöttünk,
Adyt és egymást másoljátok.
fenét volt jobb régen,
te, és te, és te is,
ti vagytok mások.
nincs nagy szükség itt hókuszra meg pókuszra!
de azért
boldog szülinapot, Hóruszka.


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák
ha béle unt a kisdiák
ha főgumó is érti már,
ja, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma délbe’ jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd tovább a jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról –
s kit éltet e tompa, e bús heveder,
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder.

s te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
s a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


A másik féltekén

A másik féltekén csendes az óceán,
hamis ezüstért azt fel nem áldozom,
izzadt tollú rigók, egy eladó leány,
éj hint elém szóport, versben álmodom.

Életem spirálja elfordul, megremeg,
másik féltekére költöző madár,
talpamról Sentosa homokja lepereg,
Föld-has itt lefelé ívelő határ.

Repülj, kis hercegnő, s óvd vélem a rózsád,
titkaid, szerelmed, vágyad vigaszát,
másik féltekén egy életet vagy órát,
ennyit adj nekem csak, csókod igazát.

Ám szárnyad ne törjem, türkizszemű angyal,
ölelnélek, s mégis tőlem féltlek én –
őrizlek hát téged türelmes, hűs aggyal,
egyik lábbal már a másik féltekén.


Nem szűnni

II.

Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.

Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?

Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?

Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!


Alma

mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad,

mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.


Rám tekerve

bokámra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét,
de ablaka nyílik a cella-falaknak,
ha éled a Földnek a görbületét.

eszemre tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet idézni a múlt szele vár.

kezemre tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz,
de toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.

szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár laza bája az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!


Igazán

ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!

ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.

fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
visszavártak torony beton szegletén
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad, hát hogy is hívnák másképp, e tér.

Hérakleitosz itt sosem sétált körbe –
még hogy kétszer nem? Hopp, átlépjük, hát rémes!
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Ja, csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
kacaj, remény, új medvebőrre áldomás,
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
néhanap gyengéden simítja ki egy kéz.
Nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
orvos se lettem, csak egy bohó szózenész.

Jelen asztalán “Foglalt” tábla, sarokból
vad léda-csinszkák illata perdül körém –
itt még a cigifüst is szebb a csajoktól –
kint kövér gáncsurak löknek utca kövén.

Te, sors, én véled kockát vetek – s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Na, csússz odébb, szoríts csak melletted helyet!


Szín scene

Ars Poetica

A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállnék Szindbád vitorlaselymén,
ezeregy szeráj, éj s arab nő.

Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!

Hajamon bár átlátszó a festék,
s szívószálba galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!

Retinámat téliszony kaparta,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.


Nyolcadik

nyolcadik.
(hétfő, de második heti.)
dél-hajnal,
a fejem satuban sajog.
hasamra,
és? egy maszek megteheti!
rémlik már…
fű, Hendrix, ja meg a csajok.

ha ez a
szaurusz a fa tetején
nem fogja
be, (nincs tekintettel ő se?)
esküszöm,
de úgy segítsen engem… Én,
kimarad
naplómból az összes őse!

teremtek
egy vájunyi kávét elém.
hét napos
a hét? ki volt az a bika?
a ROMot,
ha gyorsan újraégetném,
ki venné
észre? termodinamika…

bagatell
etüd, még egy univerzum,
omegához
plusz egy… így… hiszen ordinál.
s mi van, ha
üres marad az impresszum?
(a madár
még mindig a fán ordibál?!)

végtelen
ciklusba ugrom hétvégén,
KGB
is kereshet, meg nem talál,
mindenség
mainframe-je, hagyjál már békén,
utánam
egy jön csak: az időhalál.

életem
rekurzió egy izében,
unalmas
napokba s imákba veszek.
kacagó
fáklya szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban leszek!

utolsó
hivatalos meló, s megyek!
ráírom
Mózes bá dossziéjára:
sose fogj
újévi malacot, legyet,
s szamuráj
kardot low carb diétára!


俳句

csúcs éles köve
völgy tenyerébe simul –
rügyek fakadnak


Akkor vagy

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon,

porcodat féltő
térd, perced is megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod,

ékszerszén-bánya-
lég-várad a bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon,

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom,

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on,

rózsakert nő be
míg cipődet csókolom,
szeress egy nőbe,
és kacagnak bókodon,

föléd is gyom nő,
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom,

sipkádon csörgő
cseng, s vaslánc a lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon,

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon,

akkor vagy költő,
de akkor nincs irgalom.


A szobrász

porlepte kabátban áll a műtermében –
padlón ezer apró márványkődarab –
haj hull homlokába, tűz ég a szemében,
s ritka nap, ha hajnalpírig nem marad.

szerszámélen éled meztelen, fehér kő,
földöntúli fókusz, mámor mesteren,
kivonás varázsa, vág, hasít a véső,
s ujja szobra hűsén simít nesztelen.

mi lakik a mester ráncolt tenyerében,
mi az, mit a szem nem, kéz csak, ami lát?
nem másért érinti jártában-keltében,
hogy kitapinthasson legapróbb hibát.

gyakran érnek engem már el így az esték,
szóba szőve szívem, eszem s gondokat,
mindenütt, hol fel nem száradt még a festék,
szemem simít újra, s kezem gondolat.

lányokkal is járnék kart a karba öltve,
őket is becézné pillantás, s a kéz,
vers-húr pengetésbe szép időmet ölve
már az alkotás is éppúgy megigéz.


Endre barátomnak

A költő

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit, mint hetyke sólyom, ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.

Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni, de szörnyen.

Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.

Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
Hogy fáklya? Perzselő, kérem, s igaz, nincs fölös harag
a nyelven… Hogy nem elég nagy? – így nincs hát, ki vegye.

Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz. Uram bocsá` macskaeleség.

Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, s hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.


Holnap

Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind’ belevész.

Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.

S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Kedvenc versemről

figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:

“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.

művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

s körötte mind mind … a csillagok.