Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról –
s kit éltet e tompa, e bús heveder,
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder.

s te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
s a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!


Rám tekerve

a számra tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz –
s a toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.

a lábra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét –
de sarka kifordul az észbeli falnak,
ha éled a földnek a görbületét.

agyamra tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet igézni a múlt szele vár.

szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár a tavasznak az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!


Igazán

ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!

ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.

fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.


csúcs éles köve
völgy tenyerébe simul –
rügyek fakadnak


A költő

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit, mint hetyke sólyom, ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.

Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni, de szörnyen.

Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.

Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
Hogy fáklya? Perzselő, kérem, s igaz, nincs fölös harag
a nyelven… Hogy nem elég nagy? – így nincs hát, ki vegye.

Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz. Uram bocsá` macskaeleség.

Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, s hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.


Holnap

Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind' belevész.

Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.

S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam ott terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűse mozzanatlan –
félszáraz, lopódzva reám dőlő márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind tartja a fejét: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e, vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára áll –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg, s idegen,
partján ülök flegmán, lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, nosztalgia langya
rajta a nyugvó Nap s melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Kedvenc versemről

Figyelj! Csak egy vers …
Erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
Rajtad is múlik ám:
Hallunk s látunk
Ahogy elvárások vezetnek,
Mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
Pénzt zsebelnek
Mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

Nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
Karácsonyi ízeket, miket októberi színek
Löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
Elveszett …
Bár fülembe zeng még pár sora,
Meg nem rokkanó
Emlékezetemben utazom oda:

“Fekete utcák, szavak fehérek,
Kezem kezedben megpihen.
Ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

De jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
Quantum események rezgő véletlenébe írva.
Nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
Hiba!
Nem látni, mily kicsik vagyunk:
Oly kicsik, hogy az univerzum
Legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

Írtam túlcsorduló szerelmet,
Írtam önemésztő fájdalmat.
Rég volt mindkettő, életpor lepte már …
Egyik a másikról szól, másik az egyikről,
Mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
Kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
S elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
Képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
Csak lassan tűnődve …
Lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
Az utolsó négyet.
Újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
Az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
Hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
S az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

Hisz így volt, így!
Ismerem a művész éjjeli lelkét,
Az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
Melyben egyesül két dolog:
Ami sose volt, s mi örökké lesz ezután,
Mi ragyog.

Művész, mely e két létet összefonja,
S ő ott áll középen, Semmi és Minden határán,
Hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

S körötte mind mind … a csillagok.