Jöttek

Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.

Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.

Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.

T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj ide, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor loban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.

majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.

vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.


Lent és fent

I.

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

II.

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


俳句

csokorba haikut?
Liz Taylor ikebana –
tán egy, mit kétszer


俳句

vág a menetszél.
rendszám? minek – önkéntes
az összes rendőr.


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Hajtom a ménest

hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta

szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista

borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra

töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra

egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest

góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta

hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt

s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt

s majd

hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat


俳句

kétely s bizonyság
a márvány ér s izom egy
Dávidnak levés


Rezonancia

hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a testem,
hol van a szűz lányokban az asszony, a hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?

antik Las Vegas-est mimikája idézi feledt kort,
szélkelet-él sivatagba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot –
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.

légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, ami isteni béke, de fortyog
s végül az éjben az amfiteátrumi csend szava – boldog.


Álomhatár

peron nyüzsög, az éjben érzem, élek,
szivárványíz szúr olajfoltokon,
a házak csúsznak, törnek sarkok, élek –
kilenc felé hasadt egy oktogon.

a piszkos ablak hány titoknak őre,
vagon falán a szél a búcsucsók,
ma mélytudat, ki rímet köt cipőmre –
letérdelünk, mint hosszúhitfutók.

egy ismeretlen szőke hajba fájdul
a Krúdy-tolla-szőtte agylebeny,
a hírlap éle rikkancs hangba tágul –
míg áll e kép, mind szívd fel, szívd begyem!

a zökkenést a bokám korrigálja,
opál-fakó a sárga álom-ás,
a film szakad belül, s ereszt vigyázva –
nem jött velem, csak egy vers, senki más.


Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes


Bárd

az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!

ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad! –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll! – ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk.
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.

s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?

íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!

majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.


Esszencia

hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel

                              olcsó a jó szó
                              drága a vér
                              ingyen, ‘mit írok
                              hát adnám babér?
                              szűz még reményem
                              de rég nem kegyel
                              jobb vagy te nálam
                              s Ő úgysem felel


New age

mire a bánat
gyere, na mondjad
megöregít egy
kicsit e mondat

van-e olyan ki
sohasem unta
megöregít egy
kicsit a munka

eleim harca
oly sokra ment-e
megöregít egy
kicsit a mente

Apollo lantját
kezembe adta
nem öregít, s már
kicsi e mappa

s ma csak azért is
laza az ingem
fiatalít egy
kicsit a minden


Taníts meg

mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni

pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni

elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni

elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni

s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni

álmaim uralja –
s nem tudsz felkelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni

kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni

libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
taníts meg festeni

kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, jöjjön hát földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én
döngetni a mellet, micsoda badarság,
csak ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár a csók tapadna, te lányka, dobd dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem –
lészek koldusotok márványba faragva,
s tüzes víz a jégre – te légy mind, mi én nem.


Szavakat adj

ne gyűlölj helyettük,
tört üvegen járnak,
alattuk, felettük,
szavakat adsz másnak.

magot szólj kezükbe,
kivágták a fákat,
simogatva, ütve,
szavakat adsz másnak.

hogy szeretnél értük,
ha kiégett árnyak?
s mégis oltod éhük,
szavakat adsz másnak.

jósnők csókja űz el?
tenyeredben lássad,
irhádba sült tűzjel,
szavakat adj másnak!