Lerágott

telemédia-szó ma gyalázat,
mire tűnt el a lé – magyarázat?
lemerült a mosoly –
limerick, mi komoly? –
hova ásta kutyád a hazámat?


Mondom, hogy nem vagyok beteg

kicsi láz? figyi már, Tihamér,
öcsikém, ne parázz, csigavér!
üvegén ha a száz,
töri szét csak a láz –
az a baj, mehetünk higanyér’


Adj időt

Csepp tollhegyemen kicsavarva a bánat,
szó-színpatakokban a lapra lapult,
szép szem-szerelem-nyíl, mellbe-találat,
zsebembe időm vén rőt keze nyúlt.

Alcatrazi érzés testben az ének,
sok ködkürt hangja, s a Kína-bazár,
markolja a rács még, szökne az élet,
egy cápahad űz, s a lagúna bezár.

Kaszálnak a varjak – a festett falvak
a parttalan éjbe ledőlnek eléd,
hol gyermeki szájak az éhből falnak,
ott kékbe veszett a sok égi beszéd.

Hol tágul a mérték, hígul az érték,
zsírt kent horizontra nem-egy tudomány,
hol százon a nyolcat nyolcszor mérték,
ott emberi lét csak karpaszomány.

Ha dolgos az ember, az istene sem ver,
ki kortalan őre, cukorka marék,
ott bőrkanapéként gördül a henger,
és kődaru reccsen, a vas puha még.

Barátom az álom, a bárban várom,
s ő zászlót tör le a bástya fokán,
tükörbe tekintek, a váram várrom,
de nem nevetem ki hiún – mi jogán?

Bár szép szemeidnek a bársonya kámfor,
még vágyom a csókot, a mind sem elég,
ezt mondani kéne, de mondani százszor –
hát mondd, mielőtt majd elhisz a vég!


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák
ha béle unt a kisdiák
ha főgumó is érti már,
ja, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma délbe’ jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd tovább a jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajákról –
kit éltet e tompa, e bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon…

Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőmbe márciust igér.
Szemembe súgta, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.

De szív, ha búj, csak elpirul, ki bók elől kitér –
barátom, ó, ha csókja sütne bár az ajkamon!

Megértem én, ha másfelé repülsz el, angyalom,
de kút vizét ne öntsd elém, a szomjam inni kér.

Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
s szavamban én a tűz dalát ma el nem altatom:

barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!


Az egy miért nem prím?

kacsint a kengurú, ölembe bújt
az őszelő csitít el új l’amour-t
napóra kattogás az éjbe fúlt
zsebébe vág idő, s maradsz a múlt

be zöld e Föld, fehérje lesz fakó
sok éhezőt teremt a földlakó
ne írj haraggal, ütve sem perelj
ha vág az él, merőlegest emelj

de ez divat ma – mondta jó anyám
ha nem futotta új ruhára tán
el is siratta mára már a nyár
egy utcahossza szöszbe szállt a nyár

nem ölte módi szívemet sosem
nem ölt a lőszer, ölt a vodka sem
lehalkulóban összecseng a rím
s ma jól tudom, miért nem egy a prím


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyal-arcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ledőlne tán e gát,
de fénytörést hiába korrigálna,
a szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Trance-lét

give me a kiss, one you'll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I'm not givin' up, don't tell me 'be wiser'
young, silly wind, don't blow her away now, I'd never find her
send me a glance that gives me a chance, and I'll be the fighter

addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel


Dzsinn

II.

Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs, ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!


Dzsinn

I.

Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd,
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!


Kerek

te édes alma vagy, s tebenned én
kukac ki fél – ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
a hő se süt meg életem delén –
fagyod se öljön ám a zord telén! –
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, s ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


Tudom, anya

Kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Ha jó a fék, a lék se fél,
kalap, kabát, a sál s a tél –
a nyár ha messze, mit remél?
nem olvad el, nem ám jegem,
kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!


Visszatérés

naptárlap a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a lapot,
hadd markolom újra, szivem ne gyötörje
napunk, mi a többit a szélbe törölte.

bár gyűrt, s szine sárga, miénk az örökre,
s míg elkapom, esnek a többi lapok,
száll múltam a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a napot.


Rám tekerve

bokámra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét,
de ablaka nyílik a cella-falaknak,
ha éled a Földnek a görbületét.

eszemre tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet idézni a múlt szele vár.

kezemre tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz,
de toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.

szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár laza bája az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!


Igazán

ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!

ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.

fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.


myAphrodite

Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.

Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.

Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.


Európa

Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?

Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:

Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.

Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.

Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de félek, csattan az olló.


Árulás

Kr. sz. e. 336

Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.

Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”

Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”

Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.

Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?

Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!

Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.

Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.