Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról –
s kit éltet e tompa, e bús heveder,
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder.

s te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
s a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


Álmodozó

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatával hívogatta pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
a kést szívéből tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árboc erdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűse mozzanatlan –
félszáraz, lopódzva reám dőlő márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Vissza a vadonba

I.

Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.

Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.

Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.

Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.

Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.