Toma, temetkezzünk az űrbe?

cool ötlet, lehetnék UFO-por!
SpaceX-en fel, majd egy futó tor,
s légkörbe belépve
a testem elégne –
tüsszögné hamvam az utókor


Kényes királyfi panasza

csodálom lovagkor vasmezét.
felvenni? azt nem – nincs talpbetét,
nem hajtja meg rangom,
s estére a hangom
gyomorszájon vágott hasbeszéd.


Egy nap szigete

fekete táblán krétarajz. ketten.
egy pálmafa törzset formál kezem,
kis sziget partja – nagy mosolyt csentem,
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
barna a kókusz, s hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát,
nevezzük el… ‘egy nap’ szigetének! –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.

hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán,
szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.

fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban – ott tudom, ‘igen’.


Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
na az már nemes


Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányuk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Bárd

az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!

s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?

ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll, ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk –
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.

íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!

majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.


Hálás

frankó ez azért, hogy nem gyötör a köszvény,
s piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
a te érdemed mind, édes jó anyám.

fotelbe rogyva sem zuhan át a testem,
tépőzár lassít sok szállna-percemet,
gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
s ló nélkül is éltem véka herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból,
nem kell nékem sok már napnak nap után,
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol –
ha az ember hálás, jó kimondani.


Jobbak ezek a csajok

Katától gólt kaptam,
Gizi megvert –
te
láttál már ennyire
peches embert?

Betti gyertyát cserél,
én meg alsót –
bár
lennék dollár-Bill-ed
és nem apród!

Edina jobban főz –
nyeltem némán –
a
7-es buszt lekéstem,
mi vár még rám?

voltam ám szerelmes –
picit lángolt –
s egy
póniról leestem,
az is lány volt?

rághatom körmömet –
úgyse hízom –
hé,
segíts meg, Csetamás,
benned bízom.

Maggie-kém elkerül,
Jenna nem lát,
jól
eldobom a francba
ezt a pennát.

egy a baj, míg a Föld
körbe-körbe,
csak
belétek fool egér –
és a sörbe.


Még nem

számok peregtek a sátán kezéből,
s hulltak a porba, mint lepkehalál,
bingó – nyögtem fel a hűvös kegyétől –
én nem éltem még, s épp énrám talál?

mint olajfolt úszott telihold vére
a tó felszínén, mit került madár,
egy városgerinc borzongott a szélbe –
én nem éltem még, s a lány sem ma már.

ha kóbor kutyának falatot vetnék,
már egyetlen egy sem nyalja kezem,
csak állnak köröttem, szemük mind jég-kék –
én nem éltem még, rám égett jelem.

a pusztán loholva botlok rögökbe,
tériszony hánytat, s nem kábít a bor,
bennszakadt sikolyt mély víz nyelt örökre –
én nem éltem még, tép minden bokor.

tíz tonna gránit, de nincs test alatta,
sírkövem lettem, mit nem lep moha,
húsz gramm a lelke, ‘ki még el nem adta –
én nem éltem még, s tán te sem soha.


Esszencia

hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel

                              olcsó a jó szó
                              drága a vér
                              ingyen, ‘mit írok
                              hát adjam babér?
                              szűz még reményem
                              de rég nem kegyel
                              jobb vagy te nálam
                              s Ő úgysem felel


Vissza a vadonba

II.

rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!

legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nem régen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva

fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre

engedd!

a vadon hív
lázálmok csendőre


New age

mire a bánat
gyere, na mondjad
megöregít egy
kicsit e mondat

van-e olyan ki
sohasem unta
megöregít egy
kicsit a munka

eleim harca
oly sokra ment-e
megöregít egy
kicsit a mente

Apollo lantját
kezembe adta
nem öregít, s már
kicsi e mappa

s ma csak azért is
laza az ingem
fiatalít egy
kicsit a minden


Egy nyom a hóban

II.

arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.

mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.

súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.

furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.

szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!

éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.


Egy nyom a hóban

I.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
hidd, te világ, ma,
hogy édesen alszom.

térde a sóba’,
kalapja a sarkon,
fél cigi fénye,
elázva a karton.

krisztusi pózba
meredve a markom,
félelem íze:
ma nincs aki adjon.

földön, az ólba’ –
ja, hol van a garzon –
út köve párna,
ha gördül az alkony.

fagy keze szótlan,
ezüstje a parkon,
átszakad éjen
a Holdon a Marson.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
ennyi egy ember –
a hóban egy arcnyom.


Megmondta

megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.

vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.


Taníts meg

mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni

pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni

elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni

elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni

s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni

álmaim uralja –
s nem tudsz felkelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni

kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni

libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
taníts meg festeni

kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni


Csend a sorok között

nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.

nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.

nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.

nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’em’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.

nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, jöjjön hát földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én
döngetni a mellet, micsoda badarság,
csak ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
el is kerülnek olykor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
és a vitorlámon, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár a csók tapadna, te lányka, dobd dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
lépted nyelni csendben – kell-e több ok élnem –
lészek koldusotok márványba faragva,
s tüzes víz a jégre – légy te mind, mi én nem.


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsok, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Pár akácia tüske bordák közt a fűszer,
vérképem faux lion – egy bé sem öltözött –
s mert örök, jön a kérdés: a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.