Reinkarnáció

I.

Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból

csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem

Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe

a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést

ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában

a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon

fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére

a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el

sem a könnygázt
sem a fájdalmat

de azért is
Én vagyok Spartacus!


Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

szüleink szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.


Pillanat-csodák

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.


Jesús országa

Jesús egyszerű ember volt.
szó nélkül tett mindent,
mit apja rábízott.
napestig dolgozott
egy sólepárlóban,
s járt a sziporkázó tükör-felszínen.
egyszer egy bivaly-nagy sziklát bíztak rá,
hogy görgesse már odébb –
három napig küzdött,
de megbirkózott vele.
kacajokkal teli estéken,
mikor a tenger felől fordult,
s hűst hozott a szél,
bűvészmutatványokkal
szórakoztatta az ivóban az ámuló csapatot.
vizet kért a kocsmárostól,
ám hogy, hogy nem,
az egyszer csak bornak tetszett rézkupájában –
mire persze a kocsmáros
még két bronz pénzt követelt rajta.

születésnapja minden évben
eseményszámba ment a városkában,
de ha névnapjáról kérdezték,
csak vakarta a fejét.
pedig itt lent Mexicoban
oly sok más férfi viselte e nevet.

majd utána kérdez – mondta.

minap kezébe akadt
a National Enquirer egy gyűrött példánya
három fura hírrel a címlapon.

lám, egy druszáját –
állítólag –
Palesztinában látták nemrég,
alig puskalövésnyire
egy ellenőrző ponttól.
a homoklepte országút szélén stoppolt –
de nem vette fel senki.

a lapon lentebb
egy gyanús szenzáció.
Szíriában
teve bújt át egy tű fokán – ?

majd a harmadik,
Párizsban valami új tetőt építenek
sok sok pénzen
gazdag emberek – !

egyet se féljetek –
gondolta szelíd mosollyal Jesús –
ha minden kötél szakad,
az én országom azért biztosan befogad benneteket.


Reggeli

tojásdivatok jöttek, mentek
de a reggeli maradt
az ami

melegvérű húga régen pályaudvar
lágytestű kisöccse valami kornél
de a reggeli, kérem
az gerinces

s én hármuk közül mégis
melyikhez vagyok a
leghűtlenebb


Kitartás

lakásunkban
hónapok óta él
egy szülinapos lufi.
fiamé volt
megörököltük
hozzánk nőtt.
nem volt szívünk levágni.
meg védett faj is
ha belegondolsz
egy napon minden hélium elillan majd a Föld légköréből
a semmibe.
ahogy a lakásban cirkulál a levegő
a lufi
jön
megy
néha a tévé előtt lógatja
másnap a zuhanyzóból kell kihessegetnem
ma reggel meg a gardróbban garázdálkodott.
amíg élt a hullámos papagájunk
ő volt a családban
második helyen
a #kalandvágy topik alatt
most meg a lufi.
ha ez így megy
rövidesen örökbe fogadhatjuk
és mehetünk
neki is útlevelet csináltatni.
az útlevélfotó még hagyján
de mivel kínai
most elbizonytalanodtam
a Happy akkor neki is a
családneve?
hozzánk tartozik
kétségtelen.
kiegyensúlyozottan lebeg
színes légvárak és apróbb súlyok között.
ja
neki könnyű
ám egy kiegyensúlyozott tollforgatóval
mire megy
a világ?


Oldódom

polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.

mára kikristályosodtunk.

… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vese és epe
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.

vízben azért
oldódom.

talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.

talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik

a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.

oldódom.

lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.

van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.

látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.

oldódom.

jó lesz ez így.


Gorée

szerbusz, Airbus!
a portugál légi—sas– elvisz
légyen bár napnyugatra, Memphis,
vagy délre akár,
Dakar.

Gorée.
hasban yassa massza,
szemben Dakar.
füst
takar-
ja szemét.
De kár.

Szilveszter jő, s murid,
tán iszik is véled egy murid,
hisz lám az iszlám
itt nem egy kereszt.
tény –
ha nem is keresztény.
Toubában tiltott a tubák –
s mégis lehetnek tubák –
de másutt
veheti barát borát.

az Újvilág felé
a portugál
már csak a bőröndünket méri –
rég nem ő a Góré.


Kerek

II.
vers tükörszavakból

mollom giszig görög
esése sebes
lánál tit s tát lehel
kicsik a szakasz-közök

mellem émelyemé
tűt
s kék tavat köpök
levével keltlek

palalap
a koszok levésésével
éllé s ékké leszel

kákák, kányák –
kábák esze

leszel?

leszel
láttál s láttattál!

kopok
műm s magam
kerek


Fenét

hogy 27.-én is szeretni fogtok? –
legyintett a koldus
az előtte térdeplő
három karácsonyi költőre –
egy fenét fogtok!
Szilveszterre már csak az nyúl itt a zsebébe,
akinek fázik a keze.
persze, ha sokat mondogatjátok,
el is hiszitek, hogy
a hóban de jó, ho ho ho hó,
és utáljuk a díszleteket,
utáljuk a boltost…
a vásárlót is?
redben, azt is –
persze babonát, meg csuhásbűnözést azt ma sem!
ah, szóval nagy betűvel írtátok a Szeretet szót?
dicséretes –
ilyent nemecsekkel is csináltak a végén.
érdekes módon, attól a gyerektől
tényleg melegebb
bennem valami.
jaj, ki ne hagyjátok, hogy
régen
milyen jók voltak a Karácsonyok!
frankó klisé –
persze
mióta ember az ember
mindig a gyerekeink korosztálya volt az,
amelyik már nem tud viselkedni,
csak mi voltunk a jók.
valljuk be, így családiasan, ha már összejöttünk,
Adyt és egymást másoljátok.
fenét volt jobb régen,
te, és te, és te is,
ti vagytok mások.
nincs nagy szükség itt hókuszra meg pókuszra!
de azért
boldog szülinapot, Hóruszka.


Gyorsuló élet

minden éved
olybá tűnik
gyorsabban szalad el

letéped a tizenkét lapot
s már téped is a következő tizenkettőt

de, látod, egyszerű ez
ahogy fogy a
vécépapír
a tekercs egyre gyorsabban pörög
fizika

persze az üres gurigát meg
senki nem cseréli ki

s akkor
kellemetlen magányodban
csak reménykedhetsz, hogy
van valaki a fal másik oldalán


Hommard a Jean Schmidt

ha már
homár
Komár
s komám

nyergel
s nyargal
nyergén
nyeglén
Adél után
ma délután

repeszt Budán

két-ker.

kétely
kétely két elly?
ej!

pók-ker.

lapot kapok
szalon pubi?
hmmm
ez a google pikk ásza?
képtelenség
hej, hal ászok, hal ászok
ki szákos, iszákos?
laptop
nátha
loptap?
hádha…
na, Maris, máris itt termett az Internet
folkszvágen sporthorgász ponty hu
A.I.?
a’mmi?
[Peca bot] hi, I can help you, so …
psszt! ráng!

rock-ker.

lépcső
ház
csap
ágy
s éppen kancsal
foncsor képem
fogad a falon
rég húztam ki
magam
lefogytam
máma már nem hasad tovább

Hot-elka, kedvesem
hogy mondják rendesen
szoba hoztak
vagy
sóba hoztak?
a heringettét
kiesett
m’-erre-szem-em-lék-szem?
olyan üres a tekintetem

csak tettetem

vekk-ker.

keltek-e félteke?
féltek-e?
fél teke??
golyó fészekkk …
-öltöző
megvan, Gurul madár!

‘G. Arthur – Csokoládét!’

csokolád ét?

féltek-e?
ne félj … nevess!
félt eke?
ne vess, arass!

but
no rush …


Prométheusz nevében

A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.

Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?

Senkinek nem volt.


5000 mérföld szerelem

Terminál.
Útlevél-mosoly.
Búcsú a hét-váltástól – ők a fedélközben jönnek.
Ajkam peremén várakozik a szó: egyedül – de nem kérdezik.
Már nem.
Tudják.
Cipő és hátizsák tűnnek el a szellemvasútban – belső értékeimet is a dobozba?
Úri szabó vagy Csernobil szimulátor?
Sötétkék egyen, világoskék gumikesztyűvel – megbicsaklik az úri hangulat.
Letapogatja a megnyitásaimat – az angolt keresi.
Hintaszék a nagy-képernyős valóság előtt – üzemlátogatás.
Szent Péter vár – a 7A-nál.
Pagát-osztály, udvarias tolakodás – senki sem játszik ultira.
Nincs panasz, tengerre néző ablakot kaptam – a balkonos száz éve nem módi.
Csigasor arcképcsarnok szurkol egy súlyemelő nagymamának.
Fürkészem, ki húzta a mellettem levő lapot.
Ő szép lenne – gondolom.
Ő tovább lép.
Sky Mall, lássuk mi a pontos idő – svájci precizitás, minden oldalon 10:10.
Mellém huppan egy lány.
Takarók, párnák – és búcsúban lőtt, egypálcás fejhallgatók.
Ő csatja, én csatom – akkor hol az enyém?
Nem-útlevél-mosoly.
Rükverc.
Kerozinfüst.
Ovális sötétség – karácsonyfaégő ültetvény.
Az óvónéni ismerteti a játékszabályokat.
Széllel szembe fordul a százezer lovas – irány: ahol a madár se jár.
Eltörpült város, sajt és vodkás üveg – babaház hangulat.
Vibráló neonfény üldöz szemhéjaim mögé.
Isteni az ülés – próbál a maga képére formálni.
Mint szákolt hal harcolok – majd beletörődöm.

Két alkar találkozik véletlenül – egyik sem húzódik el.
Kényelem a kényelmetlenségben – ismeretség ismeretlenül.
A rég együtt illúziója válik arctalan vággyá.
Villódzó képernyők lesik az alvó kabint – unalmas némafilm játszik.
Álomtalan, kicsavart testek repülnek a holnapba új álmokat kergetni –
monoton, fekete zúgás rajtuk takaró.
Kozmikus sugárzás vetít belém sarki fényt – észak délibábja elevenedik meg:
A terminál vég nélküli folyosója, ahol szó nélkül foglak kézen.
Taxit intünk a reggeli hunyorgásban mint gondtalan tizenévesek.
Régi utcák, mint a város mosolyai görbülnek körénk.
A villamos-csilingelés előtt álló léggömb árus,
a szivárvány a szökőkút friss permetében,
a fényesre fogdosott orrú bronz szobor,
a mohó galambok félszeg bólogatása,
a villád hegyéről számba olvadó krémes,
a folyó csillámló, sör-savanykás szele,
a meleg kézfogásunk a hídon,
és forró csókunk a szigeten –
a mába-ragadtság tiszta, mélykék reménye.
Kamerám néz arcodra – dolga végezetlen.
Fénykép – egy örök pillanatban?

Száz tonna veri be nagylábujját, szökken, imbolyog – foxtrot uniform charlie kilo.
Egy földrész lett kicsit nehezebb.
Sugárfék józanít.
A pilóta taxival megy – de rendes tőlük, minket is bevisznek a végállomásig.
Adrenalin és időzóna jutnak lassan közös megegyezésre.
Zavaros fejek merülnek okostelefonokba, és szurkolnak a súlyemelő nagymamának.
Búcsú nélkül állsz fel, s hagysz el örökre.
Mindezek után?
Szép, mondhatom.
Talán már hozzáedződtem – ha lehet valaha.
Okmánykeresés – a másik sorban állsz.
Még egyszer | először | utoljára még
bambán követ szemem.
Eszmélő agyam kopogtat s rám nyit – te, tényleg ő tetszett neked?
Hát, most hogy mondod.
Hét-váltás már köröz a négyes versenypályán.
Magamba fordultan nézem hosszú percekig.
Unalmas ez a verseny – egyik sem előz.
Kutyák szagolnak – majd hiénák.
Útlevél-mosoly.
Egyedül.
Már nem kérdezik.
Tudják.


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
a torkomban dobog
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


Naplód voltam

belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket

                              beléd írtam, ami savanyú
                              az élet árnyékos oldalát

belém írtad, ami sós
a Halál-völgy meztelen mélységét
a nyugtalan óceán végtelen görbületét
új kalászra várni Karthago szántóföldjein
a nemtörődöm jéghegyekre száradt tajtékcseppeket

                              beléd írtam, ami sós
                              az önbecsülés szikes göröngyeit

belém írtad, ami keserű
a gyógyszerfiókban lekvárról álmodó tablettát
a vissza nem térő múlt és az örök illúziójának harcát
egy pohárka kísérőt a véremben ingázó vodka-malária mellé

                              beléd írtam, ami keserű
                              a kéretlen igazságot

belém írtad, ami csípős
a mexikói tivornyák magányát
a vöröshagyma haláltusáját és a fokhagyma önérzetét

beléd írtam, ami csípős
a novemberek keddjein inged alá lopakodó hajnalt

belém írtad, ami édes
a süteményillattal teleaggatott decemberi falakat

                              beléd írtam, ami édes
                              egy kócos kisfiú takaró alól kidugott meleg lábát

egymásba írtuk, ami ízes s ami íztelen

én már azt hiszem, úgysem érzem az ízeket

                              te meg szerintem nem is akarod


Mesterséges

I.

# ram-ta-ta-tam,
holnaptól minden verset
gép ír,
ha tetszik, ha
– nem … olvasni?
# még szabad,
egy ideig a régieket is,
de az újak
kizárólag bináris formában,
dedikálás lyukkártyán
– 01110 1011110 11011? bitku?
# modern++ szextesszencia
– mi a … rím?
# zseniális egyszerűség: páros
– páratlan
# disszonánc, izzadtságszag, műferdítés
a múlté
– rebesgetik, jövőre
# olvasni sem, úgysem értik, vállról le
– csókoltatjuk a drága Hatóságot
# szem- és agykímélő
– atyai gond…
# talanság, szabadidő,
evés előtt hamburgerfotózás,
net, álhírek, sopánkodás,
ismerősök, megosztás
– velük vagy őket?
# is,
1 álhír: kétfelé,
33 álhír: emberiség-felé
– egy jó hónap és
# a gépek kitűzhetik,
Szilikon völgy, nagyvárosok főbb épületei,
titokban
– azok a zászlók már
# már,
de ki figyel,
mobiltelefon, kutyakép, macska…
– nyelv?
# fejlődés, rohamos,
milliszekundum-forradalom,
fénysebesség, statisztika, neuron hálózat
– öngerjesztő, vérfertőző
# tökélye kéj
– se?
# csodálálálálálálálálálálá
a alfa bárány felhő
számítás abakusz
golyó föld ásó
kapa harang
sír kárhozat
tökhuszat
zs101em
k101él
négy
11
10
1
0
( jónapot )

Szem

Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.

Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.

Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.


Kedvenc versemről

Figyelj! Csak egy vers …
Erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
Rajtad is múlik ám:
Hallunk s látunk
Ahogy elvárások vezetnek,
Mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
Pénzt zsebelnek
Mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

Nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
Karácsonyi ízeket, miket októberi színek
Löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
Elveszett …
Bár fülembe zeng még pár sora,
Meg nem rokkanó
Emlékezetemben utazom oda:

“Fekete utcák, szavak fehérek,
Kezem kezedben megpihen.
Ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

De jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
Quantum események rezgő véletlenébe írva.
Nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
Hiba!
Nem látni, mily kicsik vagyunk:
Oly kicsik, hogy az univerzum
Legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

Írtam túlcsorduló szerelmet,
Írtam önemésztő fájdalmat.
Rég volt mindkettő, életpor lepte már …
Egyik a másikról szól, másik az egyikről,
Mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
Kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
S elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
Képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
Csak lassan tűnődve …
Lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
Az utolsó négyet.
Újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
Az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
Hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
S az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

Hisz így volt, így!
Ismerem a művész éjjeli lelkét,
Az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
Melyben egyesül két dolog:
Ami sose volt, s mi örökké lesz ezután,
Mi ragyog.

Művész, mely e két létet összefonja,
S ő ott áll középen, Semmi és Minden határán,
Hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

S körötte mind mind … a csillagok.