Beatrice

az éjjeliőr csak este fél
ha utcán kúszik lámpafény
szél szaglász a kukák között
hűtő rácsán kőrözött

olasz dalt búg a rádió
rég nem volt itt dáridó
farzsebben szundít a moly
pagonyban húz el rézbagoly

szekrénykén a vizespohár
rajta dereng a félhomály
nyerted a bálba’ tök ultival
vízben a fogsor a guppi hal

kiürült rég a svéd lapos
borostád van vagy hét napos
csendben kattan a Pobjedád
sejted már, ki a dédapád

bútorokon por a csókhiány
hol jár már az az ózdi lány
kiborult éjjel a fémedény
sohasem voltál nagy legény


tiéd az éj
gyere, ne félj
zenélj velünk
mi most megyünk
ha sok a nesz
az a Karesz
s ha nagy a zaj
na be ne-sz…es
ma ez az éj


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák
ha béle unt a kisdiák
ha főgumó is érti már,
ja, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma délbe’ jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd tovább a jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


A hangya

Anti valójában kevés dolognak szegült ellen
hangyafeletti erővel emelte
nap mint nap
a falevelet
néha megállt egy percre
kérdő tekintetét rám vetve:

miért?

okos válasz soha nem jutott az eszembe

Charlemagne vér szerinti rokonom
nem nagy ügy
bár
ükapám nevét sem tudom már
dédanyám egy JPEG szürke árnyalatai
nagyapám visszatért Szibériából
anyám sose szerette a banánt
én korán megtanultam kesztyűbe dudálni

ha más nem
legalább fiam emlékezni fog még nevemre


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajákról –
kit éltet e tompa, e bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Az őzek és bolondok hónapja

III.

centurió kvadrigáját
mustrálgatja ezredes:
‘védekező képessége
mustárgázban nemleges’

triciklijén teker tovább,
biciklizni nem tud még –
‘egyensúlyom megőrizni
picit megy, de felbuknék’

küklpsz ment az optikushoz –
mondom én, hogy nem jól lát –
Odüsszeuszt sem találja, s
monokliját ellopták

pohár tejről jut eszembe –
de ciki – strandon tehén,
monokininél kevesebb:
decikini jobb nevén

kérdezheti az olvasó:
‘szerepelt itt őzike?’
Kosztolányit hadd idézzem:
‘szegedi őz őzik-e?’


Barcelona

lágy nyári szelében az est küszöbén
hol gótika szárnyal róma kövén,
egy görbe kis utca visz újra meg újra,
s a századok árván lépnek elém.

‘pingálta’ Picasso, s álma Dali,
virágot hintett rá Gaudi,
cserfes papagáj pálmán a király –
vállán hozhatta hajón valaki.

Szent ‘tortán’ gyertyák felfele törve,
Családban az ember az isteni törpe,
a hajnal fénye homokcsipkéken,
s a kőcukor olvad az égi öbölbe.

a múlt csen a mába tapasztalatot:
e kórhaz, lám, hogyan önt alakot,
hol koldusa lakhat aranypalotát –
s kisértenek egyre tapas-falatok.

ha húszezer ajkon zendül a dal,
egy hős pediátort éltet a kar,
a labdakirály csele messzi közelbe’ –
már zsebben a serleg, a nyert viadal.

utcákra feszült ki a mértani háló,
és csepp kapualjra sem árt kis nouveau –
a tenger sója a bőrbe ivódva,
egy békesziget ma az éjjeli szálló.

varázsol a szíven a bája, az arca,
erében pezsg a szabadság harca –
megkapja talán sok hű katalán –
Adéu, Barna, i fins ara, Barça!


Az őzek és bolondok hónapja

II.
Hannibal ante portas

Kis juhsajtér’ lemész, Péter?
Jaj
ne aggódjon, Yanni bá! L-
ehetne itt az is kérdés,
e-
mancipál-e Manci, Pál,

s rágós falat-e pacemaker –
már
ha az ember kannibál.
Akiben protézis térd és …
hát
nem kell annak annyi bál!

Holnapom még jó lesz mának,
s a
PIN-kód engem aktivál –
madárzaj ez ma kint éjjel
vagy
görcsöt kapott madrigál?

Analízisből megvágtak –
kis
kandidátus kandikál –
nem lesz elég ennyi vészjel?
‘ré-
gen portás volt Hannibál!’


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon…

Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőmbe márciust igér.
Szemembe súgta, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.

De szív, ha búj, csak elpirul, ki bók elől kitér –
barátom, ó, ha csókja sütne bár az ajkamon!

Megértem én, ha másfelé repülsz el, angyalom,
de kút vizét ne öntsd elém, a szomjam inni kér.

Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
s szavamban én a tűz dalát ma el nem altatom:

barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!