Paraszt-geometria

avagy gazda a semmirekellő napszámoshoz

hát, ember, micsinát?!
a KOCKA el van vetve?
és a szőlő … ez magának ARANY METSZÉS?
szabadelocsóni?
PONT ma?
HA SÁBeszt tart, minek fizetem?
és a NÉGY ZETorom hova lett?
egy ilyen napszámos miT ÉR?

hogy a
szürke öKÖR ZŐdűjön meg a SÍKján,
TÉGLA LAPítsa ki a csiganyáját,
harmatos átKÚ Puli nézze magát kalóznak,
HÁROM SZÖG pukkassza ki fejében a belső gumit,
felisút!

hogy, hogy jut haza?
itt van az úTRA PÉZ,
de ma már elment mind a háROM BUSZ meg az útHENGER,
vigye magát Karón a füstőtt CSONKA szaGÚ LAdikján!

még hogy én vigyorgok?
NEGATÍV!
a SZÁM EGYENES

ej, a kutyák meg hova szöktek közben?
PARA, LELE, PIPE, DON!


Többnyire

Az ember többnyire várja nyarát,
ingei sok színárnyalatát
felöltve a korzón s tenger partján,
szép feleséggel az edzett karján
nézi a hullámok játékát,
s küldi az asszonyt: fogjál békát!

Az ember többnyire várja az őszt,
iskola mellé járva – az ősz t-
anára idézi fel ádáz báját,
‘áldva’ a régmúlt Ádám báját:
menzán ette a bolgár répát,
s várta a bűnt, Apa, hozd már Évát!

Az ember többnyire várja telét,
sózni, kaparni a járdaszegélyt.
E kéményseprő várta? Fenét!
Szívesen átalu-ÁÁÁááá 💥 … a felét.
Fogja fejét, támasztja a létrát,
épp Mikulástól látta e példát.

De én a tavaszt kérném, igazán,
látni a zöld színt némi gazán,
babámtól válna pirosra a táj –
s elfogy a piknik, a sonka a máj –
összesöpörve e szív maradékát
herceggé csókolja a békát.


Dzsinn

II.

Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!


Dzsinn

I.

Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd,
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!


Kerek

te édes alma vagy, s tebenned én
kukac ki fél – ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
a hő se süt meg életem delén –
fagyod se öljön ám a zord telén! –
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, s ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


Tudom, anya

Kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Ha jó a fék, a lék se fél,
kalap, kabát, a sál s a tél –
a nyár ha messze, mit remél?
nem olvad el, nem ám jegem,
kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!


Nem szűnni

II.

Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.

Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?

Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?

Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!


俳句

talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!


Béke

I.

ha fordul a Föld, s pizsamát oszt,
a Hold sosem érzi a pátoszt.

mi fáj odalenn, beteríti –
itt sírva szaladt el az E.T.,
itt szív a pokolra ölelve.

gályára evezni, ha menne,
Gaiába ki döfte a kését,
s most dönti az éj keritését –

utánad az emberi állat,
bokádra cibálja gatyádat.

lehúz ezeregy gravi-kábel
s lélek-nano-tube, nosza vágd el,
dressz-ing mit a Gül Baba tür-be,
csak lógj lefelé, ki az űrbe.

mint szúnyog, a csend ül a tájra,
s felcsendül a fejben a lárma:
én azt hiszem, az buta kérdés,
Föld népei közt van-e békés…

mikor jön el újra a béke?

II.

galamb, mi repül fel az égre,

s Noénak a hátvakarója –
az emberek jóakarója –
mit őriz a csőre vagányan –
régész, ki kutatta, de hányan.

vakarva malacnak a háta,
tán nem viszi sírba a nátha…

ám mindenesetre, egy hátha?


Alma

mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad…

mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.


Visszatérés

naptárlap a szélben a porba söpörve
s én kergetem egyre csak azt a lapot
hadd markolom újra, s a szívbe törölve
még látlak a szélben a porba söpörve

bár gyűrt, s szine sárga, miénk az örökre
s míg elkapom, esnek a többi lapok
áll múltam a szélben a port lesöpörve
s én kergetem egyre csak azt a napot


Rám tekerve

bokámra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét,
de ablaka nyílik a cella-falaknak,
ha éled a Földnek a görbületét.

eszemre tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet idézni a múlt szele vár.

kezemre tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz,
de toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.

szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár laza bája az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!


Igazán

ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!

ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.

fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.