Bika

Bágyadt, ébredt életközép
Bikaviadalt vágy a nép,

Bronz ék zöldell hamis tavaszt
Bika ritkán nyújt be panaszt

Bizalom csúszik meg epén
Bika áll porond közepén

Badar életmalom imák
Bika szédül, forog világ

Barikád áll sétány helyett
Bika áldozva hajt fejet

Bűvös, bájos, leányregény
Bika egymaga hal szegény

Belép alkony vörösébe
Bikaéj vérköntösébe


A Hold könnye

Fáradt szavam elcsendesülve
csak ledől a töltés oldalán.
Pihennék én is melléülve,
itt nem rúg belém ma más talán.

Zúzott kövek éles melege,
résekből a pitypang kandikál,
alant hegytetők olvadt leve –
mint a világ rendje, folydogál.

Hogy éj sötétje fölénk borul,
a szavam már régen szendereg,
talpfák szurokszagába szorul
ki nem mondott gondolatsereg.

Palack vörös puhítja párnám,
s üvegén át eget kémlelem:
a Hold egy fa tetején vár rám,
torz képe oly szokatlan nekem.

Borvörös csepp gördül le arcán:
kötne batyut, vinné óceánt –
ősi jussát, s repülne aztán –
meg egy bájos, ezüstszív leányt.

Postavonat kattog altatót,
címezetlen álmokat kapok –
mind-mind a Jézuskának valót –
a Holdnak meg jönnek űrlapok.

Én láttam, csak én a Hold szemén,
s palackom őrzi még a könnyet,
batyumba kötve búja – enyém,
nekem már úgysem árthat többet.

Tanácstalanság, mint sas lebeg,
ránk les, csak az ébredésre vár.
Jön hajnali teher, s vas remeg –
a Hold bár engem is vinne már!