Otthon

Kérdezi tőlem a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó, hogy vágyom-e máshova szerte e Földön –
szállni a felhőn szem horizontján túlra, ha hangos
gépem az éj tenyerébe bebújt. Míg másfele töltöm
napjait évnek, s ritka, ha járom városom útját,
otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, míg hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára, s a tárgyai védik a lét magasától.
Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágát védi az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.


Itt lakunk

Szántóföld árkai sziklákat teremnek,
Dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
Határra kigördül, s öleli családját.

Erdőn fák karjukat feltartják meztelen,
Várják zöld pattanást, bőrön míg megjelen`,
Egy évszak három nap, oly bolond az idő,
Április havában havazni nem illő!

Tengernek partját több kőküklopsz vigyázza,
Hullám-gyermekeket pajkosan lerázva,
Forgatják fejüket, jó messze ellátnak,
Fehér bőgatyában fotó-modellt állnak.

Őszelőn szerte két tájköltő vetekszik,
Rézarany színkovács, szikrát csap fel egyik,
Szivárvány-roncstelep-turkáló a másik,
Színpompát varázsol egész lombhullásig.

Fából van árboccal májusnak virága,
Itt lett sport labdával dobni karikába,
Könyves Kálmán nevét Salem még álmodja,
Tavakon takaró a tőzeg-áfonya.

Sam Adams hírnevét dicséri kocsmáros,
Teáját tengerben áztatja főváros,
Tél haván messze csússz, bálnáknak integetsz,
Biztosan tudod már: ez itt Massachusetts.


Akkor

Tudásvágy lett örökségem
Apám néha játszott vélem
Vesztett idő keres utat
Alkony vörösborban mulat

Tábla szélén bástya szökik
Apámról minden vers rövid
Szerelem kútköve rajta
Kakasviadal ég alja

Derűk vizét nyarak hozták
Apám ere azúr holtág
Ígéretből font kerítés
Fácántollas úri érzés

Szarvasbika mit sem sejtő
Apám éjcsend, súg az erdő
Életvízbe szél csap vadul
Irgalmat csak űzött tanul

Gyötört szemben életútja
Apám kezét fogom újra
Sorsunk összeköt és szétbont
Szurokba lépett az égbolt

Némafilmként égett belém
Apám teraszán int felém
Korall-rózsa kő markomban
Szívkövemet kimarkoltam


Szem

Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.

Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.

Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.


Aranyhal

Kifognám az aranyhalat,
akváriumba tenném,
genetikus klónozással
galaxis lenne enyém.

Kifognám az aranyhalat,
milyen nyelven beszélne? –
használati utasítás
nincs benne a mesébe`.

Magyar, angol, hottentotta,
az is lehet, hogy héber,
Rozetta kő hátoldalán,
legközelebb megnézem.

Kifognám az aranyhalat,
én biz aztat megenném,
X-Y kromoszómák
nem látnak tovább ennél.

Innék rá sok királyvizet –
kisüstivel vetekszik! –
oszt hortyognék a tóparton,
míg asszony nem veszekszik.

Kifognám az aranyhalat,
megmérném, hány uncia,
nagyon gyorsan pénzzé tenném,
elkölteném… a természet lágy ölén.

Kifognám az aranyhalat,
elengedném, hadd menne,
megszánnám a szerencsétlent,
horgom se hagynám benne.

Biztos várja Nádas-alsón
aranyhalú feleség,
ezer poronty kopott-tyúja,
“Hol a papa s eleség?”

Kifogni az aranyhalat,
két baj van a mesével,
nem szeretek horgászni, és
nincs is őrá szükségem.

Habár mégis, várj egy percet,
hol az a hal, húzzuk ki!
Egy kívánság, hogy az Ember
sose tudjon hazudni!

Ügyvéd, csaló, politikus,
újságíró, lókupec
felszedheti sátorfáját,
elmehet kerek, perec!

Jobbá tenni a világot
apránként, ahol járom,
hadd legyek én az aranyhal,
víz alól már nem várom.

Keress hát magadnak horgászt,
csalit ki szedni se mer,
öreg nénit, árva lurkót,
kit a sors túlontúl ver.

Nyisd ki szíved, feléjük, s majd
a tó tükrén meglátod,
felragyogó mosolyukban
értelmet nyer világod!


Melyik volt

időtlen semmi vagy az ősöreg minden,
jobb vagy bal – a bal, mi jobbnak látszik szemben –
piros vagy zöld, háló vagy pók, toll vagy madár,
hit vagy félelem; sok, egy, szinusz pí akár,

háború vagy béke – léte vagy emléke –
bakelit, gramofon; tekintet vagy pofon,
értelem, érzelem; harag vagy türelem,
az együtt vagy külön, szeretet vagy közöny,

a birtoklás vágya vagy tárgyának lángja,
vágy tagadó kéje, beteljesülése?
először láttalak, mért voltam árnyalak,
fényünk hol ütközött – mondd, melyik volt előbb?


Az idő

II.

Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz:
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papír csíkok csodája
képét s értelmét nyeri, majd szemébe néz.

Néz, mint nyikorgó ablak a lomos szertár
falán, hol pocakos Valóság zugában
őrá vár – szuszogva megböki ujjával,
hümmög felette, komótosan körbejár.

S ha könyv csukódik parányi kézből esve,
színtelt, gyűrt lapok csodája, ne félj, benne
még mindig Te vagy, csupán a szem mi leste
többé már nem kétli – nemlétét feledve.


Az idő

I.

Az Idő olyan, mint hélium, mit a Nap
izzad keservesen – bennünk lágy töltelék,
megannyi léggömbként fölfelé lebegnénk.
Kakasszó pumpálja, éjjel aztán kilap… ,

s kopott, horpadt tartályban mind együtt feszül.
Új nap új magasba kipukkant ballonok
légje hajt – legyen bár fonnyadt, de atomok
Zeppelin sóhajából: dicsőség belül.

Tudjuk mi mind, léggömbök hajnala minő
feszült: bár ránt a kötél, mégis csak szállnak
magasba, s ott fent bukdácsolva, egymásnak
biztatva mondják: “Milyen jó ma az idő!”


Hat pillantás

Egy szerelem története

Ha kézen fog szemed,
a lábam megremeg –
pórázon lebegő
ólomsúly levegő.

Ha mézet lop szemed,
selyemköddel belep –
bársonyba olvadó
cukormáz léghajó.

Ha rózsavíz szemed,
illón feléd vezet –
ám cseppje tenger volt,
fénytükrén olajfolt.

Ha jégben ég szemed,
gőz fagy rám és nevet,
véremben késpengék,
belülről szelnek szét.

Ha nem hall meg szemed,
hogy kiáltsak neked?
Őriz mint száraz lék,
lebegő szakadék.

Szempillád ha pihen,
most látom csak milyen.
Már nézni sem merem,
csak sóhajt a szemem.


A rózsakertész dala

I. A türelem arcképcsarnoka

Szerzetes magas hegy ormán,
mandalát homokkal formál,
vágy nem sebzi, élte béke,
hittel lebben létből létbe:

Szikla rése, mély rejtélye,
csobbanó fehér örvénye,
szalad a víz, hasad a kő,
nem-törődve fut az idő.

Nagy dugó hatsávos úton,
tülköljön vagy dúljon-fúljon?
Mérge enyhül: kis rigót lát,
ősz hidegén, ázott tollát.

Egy zsák élet – kenyér-remény.
Ma vagy holnap? Válassz, szegény!
Életük szűkebb egy lyukkal,
kalász nő szem-sóhajukkal.

Fegyvervihar zeng mióta,
párját várja, nincs hír róla,
gyűrött fénykép, karja ölbe`,
kívülről szárad csak könnye.

Pokol suttog, bomba ketyeg,
verejték-homályban szemed.
Pirosat vágd! – sürget a félsz –
fontold meg tán, úgy tovább élsz.

Tizenéves élted sarja,
kérj akármit: nem akarja,
szókard szikrák – lassíts, felnőtt,
csöndnek dőlve, hallgasd meg őt!

II.

Bika, mi törtet, feje betörhet.
vasmarok vágya, lázas vaságya,
nem lát belőle mást, mint a rozsdát.

Alfa szivárvány szép ívű ágán,
már nem is kéret, ülve eléred,
lágyan öledbe hull majd a rózsád.